Bár a színház világa tele van hagyományokkal és szimbólumokkal, kevés babona olyan tartós, mint a zöld színhez fűződő. Miért hozna balszerencsét a színpadra a zöld, amely a természet és a megújulás szinonimája? Ennek megértéséhez a történelem szálait kell nyomon követnünk, fel kell tárnunk a közhiedelmeket, és meg kell fejtenünk ennek a színnek a színház világában betöltött hatását.

Zöld, balszerencse a színházban: egy mérgező eredet

Először is, a zöld színnel szembeni ellenszenv a színházban nem pusztán esztétikai szeszély. Nagyon is valós tényekben gyökerezik. A 17. és 18. században a színpadi jelmezeket gyakran réz-arzenát alapú , egy olyan pigmenttel, amely gyönyörű smaragdzöld árnyalatot adott az anyagnak, de amely rendkívül mérgező volt. A színészek, akik ezeket a ruhákat forró reflektorfény alatt vagy rosszul szellőző színpadon viselték, fejfájást, bőrégést és akár mérgezést is kockáztattak.

Állítólag egyes művészek nem voltak hajlandók zöld színt viselni a bőrük mellett, mert féltek az irritált bőrtől vagy a súlyos betegségektől...

Ez a nagyon is valós veszély fokozatosan bizalmatlanságot szült a zöld színnel szemben, amelyet baljóslatúnak vagy átkozottnak tekintettek. Idővel a kémiai ok elhalványult, de a nyugtalanság megmaradt az emberek tudatában, babonává változott. A zöld így a balszerencsével szinonimává vált.

Molière és az anekdota tragédiája

Egy másik ikonikus történet is táplálja ezt a hiedelmet. Molière-ről, a francia színház egyik meghatározó alakjáról szól, aki állítólag zöld ruhában halt meg A képzelt beteg 1673-as előadása után. Bár a történészek egyetértenek abban, hogy utolsó színpadi fellépése során ilyen színű jelmezt viselt, legendás, hogy halála közvetlenül összefüggött öltözékével . Ez a tragikus véletlen mégis elég volt ahhoz, hogy fenntartsa a tabutémát, és ezért mondják, hogy a zöld balszerencsét hoz a színházban...

Így a 17. századtól kezdve gyökeret vert a zöldtől való félelem, maga a „végzetes zöld” gondolata egyre nagyobb teret hódított.

Néhány turnén részt vevő színész még mindig nem hajlandó zöld székben ülni az öltözőben, mintha félnének provokálni a sorsot. Az sem ritka, hogy egy nemkívánatos zöld kelléket diszkréten eltávolítanak, mielőtt felgördül a függöny.

Mivel a művészek különösen érzékenyek a jelekre, ez a történet évszázadokon át néma figyelmeztetésként szolgált. A zölddel szembeni irracionális félelem generációról generációra szállt, odáig menően, hogy számos színházi társulat szokásaiba és hagyományaiba beépült.

Egy külön szín a szimbolikus spektrumban

Sok kultúrában a zöld a természetet, az egyensúlyt és a reményt jelképezi. A színházban azonban ellenszimbólummá vált. A szenvedéllyel társított vörössel vagy a drámai hatást keltő feketével ellentétben a zöld nehezen találja meg a helyét a színpadon.

Elég lett volna, ha egy zöld ruhás színész eltűnik az árnyékban, hogy az árnyék átokká változzon.

Ezt a felfogást gyakorlati megfontolások is megerősítik: bizonyos fényviszonyok mellett, különösen régi izzólámpák fényében, a zöld jelmezek fakónak vagy pontatlannak tűnhetnek , rontva a színészek vizuális olvashatóságát. Még ha a jelenlegi technológiák nagyrészt megoldották is ezt a problémát, a rossz szokások nehezen halnak ki.

Babona napjainkban: tisztelet és provokáció között

Néhány drámaiskolában még mindig gyakori, hogy a „zöld átkát” felidézik, hogy próbára tegyék a diákok érzékenységét. A színházi folklór játékos közvetítésének módja, miközben hangsúlyozza a történelem és a szimbolizmus fontosságát a színészetben.

Végső soron miért is szerencsétlen a zöld szín a színházban ? Lényegében nem is hoz balszerencsét, hanem a kollektív képzeletben a kockázatok, az erős érzelmek és az emlékezetes anekdoták örökségét testesíti meg. Emlékeztet minket arra, hogy a színpad az átadások helye, ahol legalább annyira játszunk szavakkal, mint láthatatlan jelekkel.

A zöld szín elutasítása vagy elfogadása ekkor választássá válik, a tisztelt hagyomány és a dacos szellem között.